Duke Ellington Orchestra

Alistair Cooke kritikus 1983-ban úgy jellemezte Duke Ellingtont, mint az elmúlt 50 év legkiemelkedőbb jazz hírességét. Termékeny zeneszerzőként Ellington több mint 2000 dalt szerzett, beleértve a ˝Take the A-Train˝, a ˝It Don´t Mean a Thing (If It Ain´t Got That Swing)˝ című sztenderdeket és a hosszabb lélegzetű darabjait, mint a , „Brown, and Beige, Liberian Suite”, és az „Afro-Eurasian Eclipse”. A különbözőképpen hívott zenekarjaival, melyeket 1919-től haláláig, 1974-ig vezetett, Ellington számos innovációért volt felelős a jazz területén. Ő vezette be a “Jungle –style”-t és az emberi énekhang hangszerként való használatát. Hosszú karrierje alatt Ellington rengeteg díjat kapott. Richard M. Nixon Elnöki Szabadság Érdemrenddel tüntette ki 1969-ben, mely a leg magasabb rangú polgári kitüntetés az Egyesült Államokban. “Senki más nem alkotott annyira személyeset a jazz zenekari hangásában és kifejezésmódjában, mint Ellington a zenei stílus 80-90 éves története alatt.” – mondja Cooke.
Edward Kennedy Ellington néven született Washongton D.C.-ben 1899. április 29-én egy középosztálybeli fekete családban. Nagyon korán megismerkedett a zenével. Apja és anyja is zongoráztak. Családja –hívő emberek lévén – úgy gondolta, hogy ha a fiuk megtanul zongorázni, akkor később a templom orgonistája lehet. A fiatal Ellington azonban eleinte nem mutatkozott együttműködőnek. Inkább a festés és rajzolás érdekelte, és egy plakáttervével díjat is nyert. Később mégis folytatta zongoratanulmányait , mivel észrevette, hogy a lányok sürögnek-forognak a zongoristák körül.
Középiskolás korában kezdte el komolyan venni a zongorázást, rengeteget tanult zenetanárától Henry Granttől. Tizenöt évesen egy üdítőital boltban kezdett dolgozni – ennek az élménynek a hatására írta meg első jazz dalát “Soda Fountain Rag” –et. Ebben az időben kapta a Duke becenevet is. Az erről szóló számtalan történet közül az egyik szerint úgy kapta a Duke nevet, hogy egy fiatal, elegáns barátja úgy tartotta, hogy a körébe tartozóaknak megfelelő nevük kell, hogy legyen. Ellington otthagyta a középiskolát és jazz zenekarokban kezdett játszani éjszakánként, napközben pedig festett.
Doc Perry zenei stílusa hatására Ellington tovább fejlesztette játéktechnikáját, és az első világháború után megalapította saját zenekarát. Zeneszerzési módszere az volt, hogy komponálás nem a hangszerekre gondolt, hanem a zenekari tagokra, akik az adott hangszereken játszottak, így a zenét az azt eljátszó zenész stílusára formálta. A tagcserék nem voltak zenekarában gyakoriak. A zenekar hosszú élete során számos zenész és énekes dolgozott Ellingtonnal , pl.: Toby Hardwick, Elmer Snowden, William Greer, Barney Bigard, Wellman Braud, Harry Carney, Johnny Hodges, Bubber Miley, Joe Nanton, Cootie Williams, Adelaide Hall, és Billy Strayhorn. Az 1920-as években Washingotn D.C.ben klubokban játszottak, majd később New York Citybe költöztek, és 3 éves szerződést kötöttek a népszerű Cotton Club-bal.
A ’20-as ’30-as években zenei revüket írt mind a Chocolate Kiddies, vagy a Show Girl, zenekarával filmekben is szerepelt. Később Ellington filmzenéket is írt, „Paris Blues” című dalát Oscar-díjra is jelölték. A ’30-as években kísérletezett a latin-amerikai zenei elemek és a jazz fúziójával is, ennek legismertebb példája a “Caravan” című dal. 1939-ben Strayhorn csatlakozott a zenekarhoz és elkezdődött közös zeneszerzői munkájuk, mely egészen Strayhorn 1967-es haláláig tartott. A ’30-as években a zenekar turnézni kezdett, és fergeteges sikert aratott nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is.
1943-ban Ellington segítettségével született meg egy nem mindennappi jazz koncert sorozat a New York-i Carnegie Hallban. A sorozat 1955-ig tartott és Ellington minden éven részese volt. Minden évben új, hosszabb jazz darabokkal rukkolt elő be. Az első ilyen koncerten mutatta be a „Black, Brown, and Beige”-t, mely egy három részes zenei mű, és a feketék történetét mutatja be az Egyesült Államokban. A „Black” a feketék munkáját és hitét mutatta be. a „Brown” a fekete katonákat dicsőítette, akik az Amerikai Forradalomban harcoltak. a „beige” pedig a harlemi fekete zenét ábrázolta.
A ’60-as évek közepén Ellington és zenekara jazz stílusú szakrális zenei koncerteket kezdett adni katedrálisokban szerte a világon. Az első San Franciso-ban volt a Garce Episcopal Katedrálisban 1965-ben és az „In the Beginnig God” című dalt is tartalmazta. Később számos más dalt vettek be a repertoárba, pl. 1968-ban a New York-i Episcopal Cathedralisban a „Divine-t”. Szakrális zenéjét bemutatta még a Párizsi St. Sulpice-ben, a Barcelonai Santa Maria de Mar-ban és a londoni Westminsteri Apátságban is.

Duke Ellington Kreatív előadó és zeneszerző volt egészen 1974. május 24-én bekövezett haláláig. Mindazonáltal, hogy közönsége követelte a sztenderdeket mind a „Mood Indigo” vagy az „In a Sentimental Mood”, Ellington előtlrbe helyezte a fejlődést. Az egyik utolsó dala a „The Blues Is Waitin” című volt. Halála után egyetlen fia Mercer Ellington, aki a zenekar pénzügyi Managere és trombitása volt, átvette a zenekar vezetését. Amikor Mercer távozott, Duke unokája Paul Ellington vette át a vezetői posztot.