˝Kicsit drága kezelést választottunk...˝ - interjú Köves Krisztián Károllyal, a Halálkeringő című thriller rendezőjével

2010. január 24.  09:54

Később találkozunk az eredetileg egyeztetett időpontnál, egy másik interjú miatt ugyanis a tervezettnél hosszabbra nyúlt Köves Krisztián Károly péntek délutáni programja. Egyik kezében egy telefon, a másikat nyújtja felém, udvariasan bemutatkozik, miközben elnézést kér a vonal túl oldalán várakozó hívótól, aztán pedig tőlem, amiért néhány mondattal még rövidre zárná a függőben lévő telefonbeszélgetést.

Pár pillanat múlva –mindössze néhány nappal a premier után- már a Halálkeringő fogadtatásáról kérdezem, melyről kiderül: meglehetősen ellentmondásos, ami nyilván ambivalens érzelmeket vált ki az első filmes rendezőből is…

„ Biztosan irritálhatja az embereket, hogy ezzel a filmmel egy olyan műfajt céloztunk meg, ami itthon egyelőre nem létezik. Jó néhány tervünk van Istvánnal (Szabó István, forgatókönyvíró- a szerk.) és gyakorlatilag az összes eddigi ötletünk ebbe az irányba mutat. Az én részemről pedig mindig szeretnék nagy, széles, sima utakon járni, s a végén valami hepehupás sziklamászás lesz belőle. (nevet) Úgyhogy magától értetődődött, hogy nehéz út lesz, még akkor is, ha nem ezt választottuk. Nem ez volt a terv. Sőt az sem fordult meg a fejemben, hogy emiatt nem leszek filmrendező, sem az hogy ez mennyivel nehezebb, mint egy már kitaposott ösvényen haladni tovább… Nyilván ha külső szemlélőként valaki felvázolja a lehetséges következményeket, úgy sokkal rémisztőbb, de amikor benne vagy egy alkotói folyamatban nem foglalkozol ilyesmivel, az kizárólag a munkáról és a kitűzött célról szól.”

Ami pedig ezt a folyamatot illeti, a rendező szavaiból kitűnik, hogy a Halálkeringő Magyarországon csak ritkán, vagy egyáltalán nem tapasztalható, rendkívül fegyelmezett, céltudatos, összehangolt munka végterméke.

„Érdekes, hogy miként sikerült megnyernem azokat az embereket, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elkészülhessen a Halálkeringő, s nyilvánvalóan nem csak nekem, hanem elsősorban a film producereinek Pataki Áginak és Kovács Gábornak. Én meggyőztem a leendő támogatókat, a stábot azzal, hogy elképesztően felkészültünk ezzel az anyaggal. Rendelkezésre álltak a storyboard-ok, a film minden egyes beállítását tudtam már akkor is amikor legelőször leültem például Kern Andrással. Egy három körös casting útján, pedig kiválasztottuk a női főszereplőt, ahol már három konkrét szövegrészlettel kísérleteztünk. Ezt követően egy hónapot próbáltunk a színészekkel, hogy a meglehetősen rövid, mindössze tizenhét napos forgatás idején már ne legyenek feleslegesen felvetődő kérdések, vagy bármi, ami elveheti az időt az érdemi munkától.”

Persze mint valószínűleg sokan mások, én is nagyon kíváncsi voltam, arra, hogy miért pont Dobó Kata játssza, az ő egyéniségétől, s eddigi szerepeitől meglehetősen távol álló karaktert.

„A szereplőválogatás végén egy nagyon fontos ’paraszthajszállal’ nyert végül Kata, melynek lényegét nagyon röviden talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az ő életében korábban megélt saját tapasztalatait, azokat a bántásokat, amik őt érték, mindennek az érzelmi vetületét, nagyon jól össze tudta kapcsolni a filmmel.”


Majd egyértelműen következik a kérdés, hogy ilyen határozott rendezői koncepció mellett, mennyi a színészi szabadság, hol ér véget a színész, s hol kezdődik az általa megelevenített karakter.

„Nekem az volt a fontos, hogy a film érdekeit ne sértsék, tehát olyan irányba tartsanak a színészek elgondolásai, amire alapvetően a film koncepciója okán is szükség van. Mindemellett viszont nagyon szeretem azt, amikor egyéni ötletek támadnak. Abból nagyon-nagyon jó dolgok tudnak születni. Nem beszélve arról, hogy csak azért, mert én elképzelek egy karaktert valahogyan, az egyáltalán nem biztos, hogy hajszálpontosan hozzá tud kapcsolódni a megfelelő színészhez. Mint minden mást, ezt is finomítani, alakítani kell, ráadásul ez a munkafolyamat egy rendkívül izgalmas része, amikor a színészek magukra szabják az én segítségemmel a szerepet.”

Vajon ez a műfaj megköveteli a sötét képi világot, a nem kifejezetten szerethető karaktereket, s minden mást, amitől valószínűleg nem egy békés vasárnapi szieszta gyanánt váltunk jegyet a Halálkeringőre, vagy ez az egyéni alkotói nézőpont sajátja?


„Nem feltétlenül követeli a műfaj, nagyon szívesen készítenék egyszer egy olyan thrillert is, amiben minden csillog-villog. Ezeknek az eszközöknek az elsődleges jelentőségük minden esetben az, hogy a történet érdekét szolgálják. Ha ez például egy Barbie házban játszódik, akkor nyilván indokolt, hogy minden színes és csillogó legyen. Nagyon szeretnék például egyszer egy olyan filmet is csinálni, ahol minden fehér.” – indokolja Krisztián a képi világot, majd rátérünk, arra, vajon szabad-e ma Magyarországon egy olyan filmet készíteni, amiben alapvetően nincs meg a jó és rossz közötti határvonal, s az utolsó percig nem egyértelmű, hogy mit várhatunk az egyes szereplőktől, mindezt olyan környezetben, melynek már a puszta látványa is egy erőteljes elidegenítést eredményezhet.

„A Halálkeringőben elsősorban bizonyos típusú érzelmekre apellálunk, kevésbé az egyes karakterrel való azonosulásra. A főszereplő Elza elindult szép lassan egy lankás lejtőn, aminek a végén úgy döntött, hogy a szakadékot választja. Ez egy kétségbeesési problémakör.
Nagyon fontos volt, hogy a környezet is hozzájáruljon ehhez a hangulathoz, s hogy felerősítsük: ez a lány már tényleg azt érzi, hogy ez a vég. Ha csak megnézed mennyi energiára és pénzre volna szükség, hogy rendbe tegyél egy ilyen szinten lepusztult konyhát, egyértelműen lehetetlen feladattá növi ez ki magát a két rendőri fizetésből…”

„Úgy gondoltam, hogy ehhez a zavarhoz, egy ilyen helyszín illik.”

Ennek ellenére a Kern András által megszemélyesített, kiöregedett rendőrnyomozó, mégis tesz, néhány félre sikerült kísérletet arra, hogy visszaálljon egy viszonylagos rend ebbe a káoszba. Szeretné, de mégsem sikerül…

„Rustynak azért nem sikerül, mert neki soha semmi nem sikerül. Mert egyszerűen rosszul fogja meg a dolgokat. Ez mindig érezhető. Bár jó néhány olyan rész van, melyben ő rendet szeretne tenni a lehető legjobb szándékkal, ennek ellenére ez mégis lehetetlennek bizonyul…

„S bár szeretnénk azt hinni, de ez nem egyedülálló eset. Nagyon sok embernek van nagyon sötét oldala csak ezt társadalmilag nem elfogadott megmutatni”

„Katával volt is egy majdnem veszekedéséé fajult beszélgetésünk, ugyanis ő váltig állította, hogy terhes nő ilyesmit nem csinál. Szóval ez nem karakterazonosulós film, hanem az a lényege, hogy ez ember érzelmekkel tudjon azonosulni, és sodródni a történettel.”

„Azt gondolom, hogy egy ilyen film után az lenne a lényeg, hogy függetlenül attól, hogy a vége dallal sem engedjük el a nézőt, utána mégis érezzék az emberek hogy nekik milyen jó.”

„Az a fontos, hogy azok a hullámok és örvények amik csapkodnak a filmben, azok jól tudják vinni a nézőt. Egyébként nyilván kockázatos ezt a módszert választani. Az amerikai forgatókönyvírás egyik alaptétele például, hogy a karakter legyen szerethető, teljesen mindegy, hogy mi miatt, ettől még lehet gonosz, csak legyen benne valami, amit szeretni lehet.”


S hogy mi minden történik szakmailag egy harminc éves rendezővel, amíg elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor megalkuvás nélkül elkészítheti az első önálló nagyjátékfilmjét?

„ Nagyon sokan, sokféle módon jutottak a művészettörténelemben pozícióba. amiről nem kell tudnunk hogyan, s nem is kérdezi meg tőlük senki. Ennek az én szempontból nincs jelentősége, mert én nem hoztam ilyen jellegű áldozatokat, első sorban azért, mert nem kerültem soha olyan helyzetbe, hogy ezen kellett gondolkoznom. Úgy már csinálhattam volna filmet, hogy nem olyan lett volna a végeredmény amilyet elképzeltem. Nálam létezik egy nyolcvan százalékos szabály, melynek az a lényege, hogy amennyiben legalább nyolcvan százalékban nem olyannak tudom elkészíteni a filmem, amilyennek szeretném, úgy inkább hagyom a francba. Ez idáig ez két nagyjátékfilmet, s három kisfilmet jelentett, amiket el kellett engednem. Ami sok. Viszont ezt én egyáltalán nem bánom. Úgy nem érte volna meg…”

„Ha bemegyek akármelyik moziba, a plakátom az Avatar mellett van”

„Innen kezdve pedig a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy mennyiből, mennyi idő alatt készült ez a film, sőt ma már általában a ’magyar film’ jelzőnek, egy szinte leküzdhetetlen negatív felütése van. Magyarországon filmet készíteni, egy infrastrukturális kudarc, egy lehetetlen, egy anomália. Az ország gazdasági és politikai felépítése teljesen alkalmatlan a filmgyártásra. S a közönség sem feltétlen befogadó. Ezzel együtt én nagyon szeretem a közönséget, a közönségnek szeretnék filmeket csinálni, s ha emiatt mi mégis betegek volnánk, akkor azért remélem, hogy nagyon jó kezelést választottunk. Kicsit drága, sok vele a meló, de mindenképp szeretnénk folytatni a terápiát…” (nevet)

Mi pedig izgalommal várjuk, hogy Köves Krisztián Károly és Szabó István folytassák.

(Maróthy-Tóth Tímea)