Rég vártunk már Madonnára, korábbi turnéi kapcsán csak vágyakoztunk, hogy hozzánk is eljön, a nagy álom 2009. augusztus 22-én végre beteljesült. Kérdés csupán, megérte-e ennyit várni a poptörténelem egyik legnagyobb ikonjára.
Ha a showt nézzük mindenképp, ha a körülményeket, akkor már vegyesebb a kép. A budapesti koncert előtt két héttel ugyanis még az sem volt biztos, hol rendezik, hisz az MLSZ – tegyük hozzá, jogosnak tűnő indokokkal – megvétózta a Puskás Stadionba való költöztetést, így maradt az eredetileg is megálmodott Kincsem Park.
Ami lehet, hogy lóversenyek rendezésére alkalmas, de világszínvonalú koncert lebonyolítására már kevésbé. Az egy dolog, hogy a világ végétől még két sarokra van, és autóval csak VIP-nél is vipebbek közelíthették meg, a tömegközlekedési eszközök kilométeres távolságban vannak, de ráadásul ekkora tömeget egyszerűen képtelen is kényelmesen befogadni a Kincsem Park. Így már odafelé is hosszú, tömött sorokban kígyózott a Madonnára felajzott tömeg, akik nem nagyon értették, miért építettek feleslegesnek tűnő kordonakadályokat az egyébként egyenes útra, hogy az így kacskaringóssá váljék. Fura volt a három ellenőrzési pont is, biztos, hogy a gyorsabb bejutás volt az eredeti cél, de lehet, hogy ha egy helyen torlódik a tömeg, beljebb már könnyebben a helyére talál.
Mert jó helyet találni sem volt könnyű. Negyednyolc táján, amikorra mi is kiértünk, már vagy harminc ezren várták, hogy Paul Oakenfold belekezdjen a bemelegítő programjába. Közben keresve a legjobb rálátást biztosító pontokat, amiből nem sok akadt… Azt sosem értettem, mitől látványos ekkora tömegnek egy szál emberke, aki hangyaként ugrál a színpadon, és hangyaszorgalommal cserélgeti a lemezeket. De sokan sikítottak, tomboltak a világ egyik leghíresebb DJ-jenek szettjére, így a választás jónak tűnt.
Egy órányi Oakenfold videó diszkó után lemezlovas nélkül folytatódott a zenei parádé a nemzeti lovas pályán. Ahogy teltek a percek, sőt a félórák, a közönség úgy kezdte azt érezni, a végén még lóvá teszik őket. Több mint egy óra után, fél tíz tájékán ismét megjelent egy bakelitpörgető a színen, aki játszott mindent Britney-től, a Depeche Mode-tól, a közönség meg hálásan csápolt, néha persze már kicsit fújolt is. Mellettünk, egy politikai tüntetésekhez szokott társaság mindezek hatására a „Madonna monnyon le” rigmusba kezdett.
22 óra után pár perccel, két órás késéssel végre kihunytak a fények a nézőtéren, a figyelem végleg a gigantikus színpadra irányult. A megfáradt, ekkora már ötvenezresre hízott tömeg egy emberként kiáltott „Végre kezdődiket”.
Madonna méltón hírnevéhez, gigantikus intro közepette érkezett, a színpad két szélén hatalmas M-betű jelezte, kié is itt a showmesteri pálca. Az egész színpadot átölelő, sőt a fölé, mintegy koronaként is belógó kivetítők zseniális látványt nyújtottak. Már, aki látott belőle valamit. A küzdőtér közepére lehelyezett, két gigantikus méretű keverőállás, amelyre még sátort is húztak, valamint a fejfényeket tartani hivatott, legalább 15 méter magas tornyok alaposan kitakarták a színpadot szinte a teljes nézőtér és küzdőtér elől egyaránt.
Madonna egy precízen koreografált, másodpercre kitalált látványshowt tálalt budapesti rajongóinak is. Remekül kihasználva a vizualitás adta lehetőségeket, ötvözve a tökéletes hangtechnikával. A Music alatt például a kivetítőn egy hatalmas metrószerelvény jelent meg – talán Demszky is támogatta a koncertet – majd egy váratlan húzással, a ledfal a metrókocsi ajtajára hajazván kinyílt, mögüle pedig a popkirálynő, és porondmesterei bukkantak elő. Hasonló gegből volt vagy tucatnyi. Az énekesnő hol egy kabrióban ugrált, hol pedig egy rúdon táncolt, amely természetesen fel-alá cikázott a giga színpadon.
Bár Madonna a playbackelések közepette mindössze három-négy szám erejéig csillogtatta meg énektudását, igaz, akkor saját maga szolgáltatott gitárkísérettel, azért az élő zene fontos része volt a koncertnek. A Sticky and Sweet Tour világkörüli turnén ugyanis az 51 esztendős világsztárt 8 tagú zenekar, 4 vokalista, 14 férfi és 6 női táncos kíséri. A vége felé a buli egy négytagú orosz roma zenekarral egészül ki, tökéletes alapot biztosítva a spanyolos blokknak, így természetesen a várva várt La Isla Bonita-nak is.
Másodpercre kitalált programba nem illik a ráadás, erre figyelmeztette Madonna is a közönségét, akik a szakadó eső ellenére egy emberként ugráltak a Give It 2 Me záró nótára, ekkor mutatta legemberibb arcát is a popikon, hisz még a közönséget is megénekeltette, sőt, néhány szerencséshez odahajolván, még a mikrofonját is odatartotta, hogy azok vele együtt énekelhessék a refrént. E dal kapcsán érdemes megjegyezni, Madonna nem feledkezett el megemlékezni Michael Jackson-ról sem, akivel két hét híján egyidősek lennének, ha a popkirály nem hunyt volna el két hónappal ezelőtt tragikus hirtelenséggel. Jacko a hatalmas kivetítő, a színpadon „moonwalkozó” táncos, és Madonna karizmájának köszönhetően egy pillanatra ismét közöttünk lehetett.
Ketten egyet jelentenek a poptörténelemmel. Magyarország büszke lehet, hogy mindketten tiszteletét tették nálunk, még ha el is telt a két koncert között másfél évtized. Madonnára tehát mindenképp megérte ennyit is várni, a tömény élménybomba meg talán feledteti a budapesti koncerttel járó temérdek kellemetlenséget. A néhány napig sajgó derék pedig legalább eleven emlékként tartja a showt a lelkekben. Az örök emlékekkel gazdagodók, köszönhetően a még botrányosabb kijutási lehetőségnek, a tömegben tobzódva, csontig elázva, még egyszer utoljára együtt fújhatták Madonna slágereit. Ez volt az Ének az esőben Guiness-rekord változata…
Hollywood gyermeke. Lehetne így is nevezni Drew Barrymore színésznőt, aki kisgyermekkora óta forgat, a keresztapja pedig nem más, mint Steven Spielberg. De azt kevesen tudják, hogy Drew rendezte a 2009-es Hajrá Bliss! című filmet és a kamera túloldalán is imád dolgozni.
RSS
