 |
2009. február 18. 14:52
Jó filmhez idő kell, még ha az ráadásul magvas üzenet hordozója. Bár lassan két hete, hogy átéltem Brad Pitt „különös átváltozásait” közel három órában, szükség volt a hosszú emésztésre. De még mindig nem tudom pontosan, mit is láttam.
A Benjamin Button különös élete egyszerre mese és dráma, van benne egy kis szépség, meg sok szörnyeteg Pinokkió bájával megáldva, és temérdek emberi gyarlóság, örökbecsű példázat. Bejamin Button (Brad Pitt) különös körülmények között született - pont, amikor az I. Világháborúnak vége szakadt – és még különösebb élet jutott neki. Amikor ismeretlen kezek későbbi nevelőszülei küszöbére helyezik pólyáját, egy aggastyán újszülöttet bíznak a sorsra. A fiú csöpp, de nyolcvan éves. Őszen, kopaszon, meggörnyedve jár iskolába, ám ahogy telik az idő, izmai ruganyosabbá, bőre simábbá, arca mosolygósabbá válik. Számára visszafelé járnak az órák. Csak egy barátja van: egy kislány, aki meglátja a vén ifjoncban a lehetetlen szépségét – Daisy (Cate Blanchett) kitart mellette élete végéig.
Amíg nem láttam a filmet, elképzelni nem tudtam a végét. Az elején azt kaptam, amit vártam. Egy végtelenül ronda, ráncos újszülöttet, aki leginkább Hókuszpókra hajaz a Hupikék Törpikékből. A film persze komoly, tehát röhögni nem volt szabad. Egészen a végéig ez eszembe sem jutott, hisz a Benjamin Button gyönyörű példázata annak, hogy a szerelem lehet örök, az életben pedig egy dolog mindenképp biztos: az elmúlás. Akárhogy is kezdjük, a vége ugyanaz…
Mindez azonban akkor tűnt volna reálisnak, ha a biológiailag képtelenségeket mellőzik a dramaturgiából. Mert az oké, hogy egy újszülött aggastyáni külsővel és fizikummal születik. Hisz elvileg, a csontozat fejlődésével ezeket a rendellenességeket „kinőheti”. De, hogy egy tökéletes negyvenesből hogyan lesz nyolcvan éves korára gőgicsélő, alig pár órás csecsemő, azt nehéz épp ésszel megmagyarázni. Éppen ez volt az, ami megtörte a varázst. A szép szerelmi történetet, a szívszorongató befejezés pedig a helyett, hogy az érzelmeket könny formájában kristályosította volna ki az emberből, inkább ürességet hagyott. Nem lehet, hogy Eric Roth forgatókönyvéből csak ennyire tellett. Pedig, a 166 percből 160 tökéletes volt. Hisz a maszkmesterek kitettek magukért, nem csak Brad Pitt, hanem Cate Blanchett átváltozásai is tökéletesen hitelesre sikeredtek. Az utolsó hat percben, amikor egyszer csak pattanásos kamasz, majd problémás tízéves, végül pedig újszülötté „öregedő” lett a főhősből, odalett minden.
David Fincher rendező általában odafigyelt a képi megoldásokra, igaz, a kezdeti, korabeli híradókat idéző filmsebesség azért megint csak kizökkentették az alkotásba belemélyedni vágyókat a meghitt mozizásból. Egy-két, belógó kameraárnyék pedig kifejezetten zavarólag hatott a túlságosan éber, kritikusi szemnek.
A Benjamin Button különös élete pont azért nem lehet Oscar-díjas, mert nincs benne semmi különös. És Brad Pitt sem tesz hozzá túlságosan sokat a sikerhez, helyette inkább a maszkmesterek alkottak nagyot. Ha már valaki játszik, és egész nagyot, az Cate Blanchett volt, de a „kosztümös”, maszkolós darabokban ő nagyon jó, ezt már tudjuk az Elizabeth „filmek óta.
Premierfilm osztályzat:
Történet: 10/8
Szereplők: 10/8
Megvalósítás: 108
|