 |
2011. április 25. 17:45
Zenekar született. Egyszer, egy szám erejéig. Megírták, hangszerelték, előadták, majd mindenki hazament. Nem voltak koncertek, nem jelent meg lemez, senki nem kért autogramot és még a kora esti főzőműsorba sem hívták el a zenészeket. Senki nem lett sztár. De volt egy jó estéjük. És a nézőknek is…
A világ változásán rágódni felesleges és meglehetősen időrabló dolog. Hogy miért akar sok fiatal azonnal, kevés munkával, kérdőjeles tehetséggel és minimális – vagy kevesebb – affinitással sztár lenni? Nem is olyan könnyű kérdés. Persze, a pénz, a siker és a rock’n’roll ígéretes lehetőség, hogyne. A média csillogó jövőt ígér, nem kell más, csak a rajongás. Ha sokan követnek a Facebookon, bármit csinálhatsz. Megnézik, híres leszel és dől a lé. Vagy nem. Az apró betűs részt senki nem olvassa el.
Legyél sztár és mindened meglesz! – villog sok lelki szem előtt a cél, éppen ezért meglepő, amikor a körúton sétálva egy plakát jön szembe: Te sem lehetsz sztár!
Hajós András és barátai éppen ezt ígérik. Nem leszel ismert, nem kerülsz reflektorfénybe, azaz mégis, de csak úgy egy óráig, és arról sem tud majd senki, leszámítva a jelenlévőket. Az Emil!Rulez frontembere és állandó zenésztársai csak annyit vállalnak, ami még a mai világban is tartható: a zene élményét, szórakoztató köntösben, úgy másfél órán keresztül.
Az egykori Szikra mozi helyén működő Cool Tour House-ban, az első emeleten gyülekezik a kíváncsi közönség. Nincs tele a terem, de ez nem is meglepő. Nyilván százszor többen lennének, ha televíziós tehetségkutatóról lenne szó, ami a villámkarrier lehetőségével kecsegtet. Nem így lesz. De akkor hogy?
Egyszerűen. Semmi felhajtás, bevonuló zene, parádé. Csak bejönnek. Fekete-Kovács Kornél ül a billentyűkhöz, Bruzsa Gábor kézbe veszi basszusgitárját, Kisvári Ferenc a dobok mögé helyezkedik, Hajós András pedig azt csinálja, amihez a legjobban ért: beszél, énekel, improvizál. Szarkasztikus öniróniával mesél magáról és a zenéről, egyedi humorát jól veszi a közönség. A stand up comedyt időnként dalok szakítják meg, majd kezdődik a válogatás.
A nézők közül választanak dobost, gitárost, billentyűst, szövegírót, énekest, vokalistát. A kérésnek pedig senki nem tud – és nem is akar – ellenállni, a kiválasztottak sörrel a kézben sétálnak fel a színpadra, megszelídítve a hangszerek közé tekeredett fénykígyót. Közben kiderül, nem Hajós itt az egyetlen tehetséges humorista, hiszen Kisvári Ferenc szintén nem ijed meg, ha mikrofon kerül a kezébe. Könnyedén fűzi a szót, és csapja le a poénokat, többnyire András kárára.
Nincs kényszeredettség, kínos csend, vagy zavart pironkodás. Mintha valódi próbán lennénk. Profi irányítás mellett zajló játékot látunk, rendkívül szórakoztató stílusban születnek a szöveg egyes sorai, és persze a zene. Könnyed alkotás ez, élmény, nem üzlet. Talán ezért is jó nézni, és ezért érzed azt a hátsó sorban ülve: de kár, hogy nem mentem fel én is...
Megszületik a dal, a másfél óra pedig könnyű nyári szellőként suhan tovább. Előadás, finálé. Vége. Nincs pontozás, nem kell SMS-ben szavazni. A résztvevők nem indulnak haknizni, a bulvársajtó sem topog a kijáratnál. Egyszerű, zenés-humoros élmény volt, kiszakadás a taposómalomból, játék a hangokkal, egy kis szünet. Mint amikor kézbe veszel egy gitárt, megpengeted a húrokat és elmosolyodsz. Eszedbe jut, hogy Te is lehetnél sztár. Vagy nem. Ki tudja? De nem is akarsz az lenni. Visszateszed a gitárt és éled tovább az életed. És jobb is így…
/cskoncz
|
RSS
