„A rajongás a szeretet buta áradása” – interjú Hajós Andrással

2010. szeptember 08.  21:12

Szociológus, dalszerző, énekes, humorista, rádiós-, esetenként televíziós műsorvezető, alkalmanként színész, felkérésre zsűritag. Emlegették már az „új-Fábryként”, sütötték már rá a „megmondó-ember” bélyeget, terelték a politika felé, sokan megszerették, páran meg nem, de ő ennek örül. A saját útját járja, ennek köszönheti a számára legfontosabbat: a szabadságot. Egy ponterős Magánszám után sokan töltötték vele a Késő estét, miközben ő énekelve küldte Zazie-t az ágyba. Boldog születésnapot! kívánt a mozi nézőknek, főleg a Magyar Vándoroknak, reklámokban árulta Tibi-t, a civil szférában kereste A Cég hangját, és megígérte, „Benne leszek a tévében”. Úgy is lett. Ő az Emil.Rulez! frontembere, a „Duna-parti dumaparti” hetede, a Bolhacirkusz egyik vezető idomárja, és a hazai stand up comedy egyik megteremtője. A Hajós.


Fontos szereped volt a magyar stand up comedy bölcsőjének, a Dumaszínháznak a megszületésében. Hogy emlékszel vissza erre az időre?
Nagyon szerencsésen találtunk egymásra a Dumaszínházzal. A műsoraim elindulásakor még nem volt olyan hely, ahol ezt a stílus lehetett volna nyomni. Az első – három-négy hónapot élt – műsorom megszűnése után üresben maradtam, ekkor jött a Godot, ahol képbe lehetett kerülni. Eleinte nagyon élveztem. Rendszeres fellépő voltam, és egy csomó dolgot ott gyakoroltam ki. Ugyanakkor hamar kiderült számomra, hogy az én stílusom, tehát ami nem fix műsor, vagy kidolgozott poénok, hanem ez a szabad, asszociációs, verbális őrjöngés, abból nem lehet sokat csinálni. Humorista társaim nagyrészt begyakorolt, kimunkált programelemekből, panelekből álló anyagot nyomják, ahogy azt kell, én viszont minden alkalommal próbáltam újat adni. Ráadásul magamról mesélős voltam, keveset politizáltam, így végül elfogyott a muníció, kifulladt a dolog. Szőke Andris, Badár Sanyi, és jómagam nyomtuk így. Létezik egy humorista típus, aki nem képes rászánni magát az ismétlésre. Hiába tudtam, hogy másik közönség ül ott, mint aki az előző alkalommal, mégis cikinek éreztem volna megismételni egy történetet, akkor is, ha így megvolt az esélye, hogy amit mondok, az nem jön be. Bizonyos értelemben ez a nehezebb út, miközben nem akarom csökkenteni az értékét annak sem, ha valaki felkészül, begyakorolja, kidolgozza. Az egy biztosabb dolog, és ők azt érzik rosszabbnak, ha ott a színpadon valami megdöccen.

Minden alkalommal teljesen újakat mondani, szinte lehetetlennek tűnik…
Évek múltán az ember megtanul paneleket, nyilván a fellépéseim, műsorvezetéseim során ismétlek valamennyit, de azért volt nagyon jó gyakorlás, mert abban a tévés szerepkörben, amiben vagyok, nem érdemes mindig ugyanazt mondani. A panelek, a maguk furcsa módján úgyis ismétlődnek, de ki is egészülnek, és mint a guano, rakódnak egymásra újabb rétegek. Anyagot gyűjteni kétféleképpen lehet. Az egyik, a nyitott szemmel élés, jegyzetelés. A ma reggeli késésemből, elalvásomból este nyomok egy történetet. A másik irány, hogy az ember a saját lelkébe ás, egyre mélyebben, a gyerekkori világába, a múltjába, az életébe, majd abból táplálkozik a színpadon is. Mind a kettő véges, ezért is vállalok mostanában kevesebb stand up comedy-helyzetet. Nem mondanám, hogy kiégtem, de most elkezdett engem nem annyira érdekelni, hogy a csodálatos lelkemről, életemről beszéljek.

Nem tartod magad humoristának, miközben a munkáid nagy részében mindig fontos szerepet kapnak a vicces megjegyzések, verbális, zenei, vagy éppen képi humor. Mintha lenne ebben némi ellentmondás…
Nem tartom magamat humoristának, mert nem készültem erre, és nem is szoktam betartani ennek a szakmának a szabályait. E miatt vagyok a legismertebb, de mostanában sokkal inkább lehet rádiós műsorvezetőnek tekinteni, amire adásonként ezerszer többet készülök, mint bármilyen fellépésre. A zenekari tevékenységemet is – bármelyik lemezünk, akármelyik dalát önmagában – sokkal többre becsülöm, mint az egész tévés karrieremet. Nem mintha nem lennék hálás, vagy ne örülnék neki, hogy így alakult. Jól esik a siker, a pénz, de azt sem rejtettem véka alá soha, hogy ezt különösebben nem becsülöm sokra. Nézem az interneten a stand up comedy külföldi nagyjait, látom azt is, hogy sokan itthon is tudnak annyit, mint az amerikaiak, de ez egészen más, mert kicsi. A Godot-ban százhúsz embernek beszélni nagyon nem ugyanaz, mint egy amerikai turnén sportcsarnokokat tölteni meg. Robin Williams egyik fellépését láttam legutóbb, és nem volt jobb, mint a tehetségesebb Dumaszínházas srácok.

Miért tévézel, médiázol, ha nem becsülöd sokra? Ez az ismertség segít eladni a többi produkciót?
Ez lett a munkám. Sokáig bántam, mert idegesített, hogy nincs rendes állásom. Később rájöttem, hogy ez adja nekem azt szörfölős szabadságot a különböző életek, helyzetek között, amire szükségem van. Belenyugodtam és tudom, mi az, amit nekem ezért meg kell tenni, fel kell áldozni. Révész Sanyi azt sikoltozta, hogy „Istenem, miért nincs két életem?”. Nekem van. Lehetek szerződő, öltönyös bácsi-apuka, hajnalig kimaradó, haknizós idióta, politikustól kérdező, csendes, visszafogott fiú, vagy extrovertált színpadördög, mindezt egy napon belül. Ez lehet egyfajta felszínesség, de csak úgy tudok fejlődni, hogy ide-oda csapongok, máskülönben valószínűleg megunnék bármit. Sok mindent feladtam annak idején, amikor a Magánszám elindult. Pénzügyi kockázatot, családi feszültséget vállaltam, ott hagytam az állásomat, és mindezt, elsősorban a zenekarért csináltam. Elég hamar rájöttünk, hogy az Emil.RuleZ! –ből nem lehet megélni, és nem akartunk belehaló művészek lenni, mert a 2000-es évek elején még Magyarországon is nevetségesnek tűnt volna. Az együttes indulásakor a világháló sem segített, konkrétan nem volt internet, nemhogy fájlcserélő. Mielőtt belevágtam a médiába, foglalkoztam sok minden mással is. Harminchárom éves koromig voltam PR igazgatótól, csomagoló-rakodó munkásig minden, de most szabad vagyok. Nincs főnököm, arról beszélek, azt csinálok, amit akarok. A mára kialakult világban, gazdasági helyzetben, ezt nagyon értékes dolognak tartom. Van egy olyan termékem, vállalkozásom, ami tiszta ügy. Felmegyek a színpadra, és ha jó vagyok, mehetek a következőre is, nem az határozza meg a megélhetésemet, hogy kinek nyalok. Nem gondolom ügyes üzletembernek magam, nem is nagyon szeretem az üzletet. Eladom a dumámat, elég jó margóval, és néha annyit kapok egy estéért, amit más egy hónapban keres meg. Ez egy jó alku. A munka és a szerelem közti különbség az, ami mondjuk nekem a tévé és a zene.

Mit érzel a szükséges rossznak, amit el kell viselni a „szabadságért”?
Nem gondoltam volna, hogy a nyilvánosság bizonyos következményeit ennyire nehezen viselem. Kifejezetten nem szeretem, amikor az utcán megnéznek. Ennek okait talán ott kell keresni, hogy már kamaszkoromtól, amióta ilyen magas vagyok mindig is megnéztek, és ez zavart. Bizonyos korszakban még érdekes, különleges pasinak számítottam. Volt hajam, igyekeztem jól kinézni, bejönni a csajoknak, mindig a figyelem középpontjában voltam, nem tudtam lemenni sehova észrevétlenül. Ez rányomja a bélyegét az ember viselkedésére, ebből következik az is, hogy nekem pénzügyi, szakmai, karrier, libidó, vagy ego típusú sikereket sem a tévézés hozott először. Ilyenek voltak előtte is. Volt fiatalságom, bulijaim, kalandjaim, csajaim, orgiáim, kerestem jóval több pénzt, mint amennyit most keresek, és ha megyek az utcán, megnéznek, nem arra gondolok, hogy „de jól megcsináltam magam”. Megtanultam kezelni, tudom használni is az ismertséget. Az utálatnál, féltékenységnél, gyűlöletnél – amiből szerencsére keveset kapok –, viszont sokkal jobban zavar a rajongás, ami szerintem a szeretet buta áradása. Időnként megtalál a hozzáérős, megtapizós típus, olyankor érzem azt, hogy ő inkább ne szeressen. Ezt persze nagyrészt a média hozza, amely leegyszerűsített képeket sugároz. Nem értem ezt az autogram dolgot sem. Egy ideig még próbáltam megkérdezni, hogy azt az időt, ami alatt leírom a nevemet egy papírra, nem lehetne-e arra szánni, hogy inkább mondunk egymásnak valamit? Ha már odajön és megzavar, akkor inkább mondja azt, hogy látta, hallotta a műsoromat, egyetértett velem, vagy nem értett egyet, esetleg nem volt igazam, korrigáljam, mert az nem úgy van. Az emberek viszont nem ilyenek, így alázattal adom az autogramot. Egyébként, amióta rádiózom, sokkal nagyobb egyensúly van bennem, mert a személyiségemnek az intellektuális részét itt tudom használni.

Úgy érzem, komoly társadalomkritika van benned az autogram-kérés rítusa miatt…
Buta lett az ország, és most nem a műveltségről beszélek. Nem a „régen minden jobb volt” - dumát akarom nyomni, de nagyon frusztrált, beteg ma Magyarország. A férfiak sértettek, versengősek. Az ország ma egy ötvenéves, kapuzárási pánikkal küszködő, alkoholista bunkó, akinek van egy kocsija, beül, mindenkit leköcsögöz, leutál, lecigányoz, lezsidóz, lekeresztényez. Sértett valakik vagyunk, legalábbis, most így látom. Nem tudunk egymással beszélni. Biztos azért van ez, mert átmeneti korszakot élünk, és ilyenkor változik a társadalom, felhígulnak a szabályok. Ez még nem is lenne baj, mert ez egyben frissítést is jelent, de most valahogy tényleg senki nem tudja, hogy kell egymással kommunikálni. Tegeződünk? Magázódunk? Udvariaskodunk? Őszinték vagyunk? Távolságot tartunk? Nem tudjuk. E miatt, különösen a médiában dolgozókkal szemben, nagyon sokat megengednek maguknak az emberek. Értem én, hogy ez egy mechanizmus. „Benne van a tévében, a lakásomban”, viszont nem kell ahhoz értelmiséginek, kommunikáció elméletet ismerő szakembernek lenni, hogy mindenki értse azt az egyszerű dolgot, hogy a csávó, akit a dobozomban heti húsz percet látok, nem marad a tévében. Amikor engem kikapcsolnak, nem leszek ott jövő péntekig, és mondom a viccességeket. Elmegyek én is a vécére, és ha ráütök a kalapáccsal a kezemre, akkor az fáj. Az utcán sétálok éppen az APEH-ból, épp olyan ideges, frusztrált, kapuzárási pánikos paraszt vagyok, mint bárki. Nyilván ő sem örülne neki, ha egy ilyen pillanatban odamennék hozzá, és elkezdenék a munkájáról beszélni. Mondjuk, végre van egy fél órás ebédideje, én meg odalépek, hogy: ”Figyelj! Szerintem szarul vezetted a buszt!”. Attól függetlenül, hogy ebben igazam van-e vagy sem, akkor ő – minden bizonnyal – nem erre kíváncsi.

Mi okozhatja ezt a nagymértékű frusztráltságot?
Minden attól hangos, hogy rossz nekünk. Az előző rendszerben élve, lehetett egy külső tényezőre – a rendszerre, a pártra – haragudni. Most már egyre kevésbé lehet azt mondani, hogy ezek miatt nehéz nekem. Mégiscsak választhat mindenki magának egy olyan politikust, akit akar, olyan szakmát, amit szeretne. Bárki elmehet egy másik országba, ha itt nem tetszik az élet. Vannak lehetőségek, és mindenki érzi, nem lehet elbújni a mögé, hogy „ők tehetnek róla”. Természetesen nem azok szoktak a leghangosabban panaszkodni, akik a mobilitási lehetőségektől távol, mély szegénységben, távoli, eldugott vidékeken élnek. Főleg a vállalkozó, autójával Budapesten unásig jövő-menő emberek elégedetlenek folyton. Magyarország egyszerűen elrontotta ezt a váltást, amit csináltunk. Az okokat ott keresném, amiben a legtöbb szociológus nagyjából egyetért, hogy a legvidámabb barakkban nem volt azért annyira borzasztóan rossz. A legtöbben nem is szabadságot akartak, hanem Gorenje hűtőt. Ugyanaz a párszáz fős elit csinálta végig a rendszerváltást az emberek nélkül, a fejük felett, akik most vannak, és örökletes alapon maradnak is. A szabadságról, egyenlőségről, struktúráról, alkotmányról beszélnek, de kiderült, hogy a népet ez nem annyira érdekli. Most, amikor nincsen jólét, mindenki haragszik a másikra, pedig ebben benne van a saját sarunk is. Nem fizetünk rendesen adót, nem tartjuk rendben a dolgainkat, mindent az államtól várunk, nem öngondoskodunk. Továbbra sem kell az embereknek a szabadság, egyszerűen nem örülnek neki. Emlékszem, amikor még Deep Purple lemezt akartam, de nem lehetett kapni, mentem volna valahova, de nem mehettem, mert háromévente volt útlevél, nem mondhattam bárhol azt, amit akartam. Egy házibuliból elvitték egy haveromat, mert azt mondta, hogy „Ruszkik haza!”. Kicsit meg kellene állni, elgondolkodni, hiszen most mégiscsak szabadon panaszkodhatunk. Ezt valahogy rosszul kezelte a társadalom, szembe nézések hiányával. Haragos emberek lettünk.

Miért nem vállalsz nagyobb szerepet abban, hogy ezt a problémát le tudja küzdeni a társadalom? Nem először kerülne szóba a politikai szerepvállalás…
Mindig gondolkodom ilyeneken, de túlságosan szabadon élek ahhoz, hogy ezt feladjam. Pár év múlva talán, ha még lesz értelme. Egyrészt csúnya, kemény dolog a politika, másrészt tartok ettől az erőszakos népi tanítástól. Lehet, hogy nincs is igazam, és amit eddig elmondtam, az egy baromság. Tényleg álljak neki tukmálni az embereknek a véleményem? Inkább abban érzem a szerepemet, hogy közöm van ahhoz, amit közbeszédnek vagy nyilvánosságnak neveznek. Vagyok egy hang, színfolt, egy vélemény, ami ott van az emberek előtt, és akinek van füle rá, választhatja, meghallgathatja. A „megmondó-ember” szerepet nem szeretem, nincs rá szükségem, és igyekszem ellenében dolgozni, még ha nem is könnyű. Valaki bekapcsolja a tévét, és éppen azt a három percet hallja, amikor elmondom a véleményemet. Nincs ennek akkora jelentősége, de nem lehet mindig hozzámotyogni, hogy „ezt csak szerintem van így”, „én gondolom úgy”.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza vidámabb témákra. A stand up comedy egyre népszerűbb, az előadások telt házzal mennek, a tévéműsor nézettsége rekordokat dönt. Mi a siker titka?
Az előbb említett feszültség. A kabarénak pedig mindig is az volt a szerepe, hogy egy szelep legyen, ahol kijöhetnek a feszültségek, nevethetünk magunkon, egymáson. Ugyanakkor a népszerűségnek egészen konkrét egyszerű okai is vannak. Litkai Gergő csinált egy – a szó legjobb értelmében vett – vállalkozást. Elkezdte nyomni, népszerűsíteni, az RTL Klub felkarolta, majd kiderült, hogy ez egy biznisz, az emberek szeretik, látni akarják a fellépőket, a műsorokat. Sokan mondták, hogy ebben nekem is volt szerepem, mert vonzónak tűnő módon megcsináltam magamat a stand up comedy segítségével. Mindannyian azt képzeljük magunkról, viccesek vagyunk, mert annak könnyebb képzelni magunkat, mint erősnek, szépnek, és jóképűnek, pedig ugyanennyire ritka, hogy valaki ne csak a saját asztaltársaságában legyen nagy dumás. Litkai nagyon ügyesen is csinálja, jó érzéke van hozzá ki tehetséges, ki nem. Politikai újságíró nem lehet mindenki, ahogy tévés műsorvezető sem, de bárkinek nyitva áll az út, hogy mikrofont ragadjon, mondjon valamit, és ha ez tetszik az közönségnek, befuthat. Lehetetlen megmondani, ki miért jön be a közönségnek, ráadásul sok fajta humor van, és nem minden irány jó. Most például van egy tendencia, ami a humor és a gúny, a szeretettel önmagamon nevetés és mások kifigurázása közötti határt sérti. A kötelező körök, az internetről legyűjtött viccek, majd Fábry, Hajós, vagy bárki más utánzása, aztán Kiszel Tünde hülyézése. Sokaknak ez a mai humor. Nekem ebben a műfajban jóval több van. Szeretem, amikor magunkra ismerünk, van mögöttes tartalom, megjelenik valami értékközvetítés. Az igazán nagyok, Richard Pryor-tól, a fiatal Eddie Murphy-n át, George Carlin-ig amellett, hogy tudják a szakmát, még szólnak is valamiről. Nagyon tehetségtelenül nem lehet sokáig ott maradni. Gyorsan hozzáteszem, azzal van a világon a legkevésbé baj, ha néhányan összejönnek és nevetnek valamin, függetlenül attól, hogy nekem tetszik, vagy sem. Még mindig jobb, mintha különböző egyenruhákban masíroznának, kézifegyverrel. A nevetés, a vicc, a humor még nem csinált bajt a világban, szóval, ha nem tudok rajta röhögni, akkor odébbállok és kész.

A műfaj rendkívül népszerű, a Magánszám, és a Késő este Hajós Andrással című műsorok viszont mégis hamar lekerültek a képernyőről, holott a stand up comedy azokban is megjelent…
Elképzelhető, hogy a közönség akkor még nem volt erre fogékony, de tegyük hozzá: nem is csináltam őket fegyelmezetten, szabályosan. Mindig a magam útját jártam, nem nagyon tartottam be az időkereteket, nehéz voltam, időnként túl komolyan beszéltem. Egyedi elképzelésem volt a stand upról is, ezért sem véletlen, hogy most már nem ezzel foglalkozom főként. Persze vállalok ilyen fellépéseket, akkor gyakorlok, ott tartom magam szinten. Előfordul, hogy bele megyek olyasmibe is, ami nem annyira érdekel, nem keresek vele pénzt, esetleg nem is szeretem igazán azt a közeget, de a fejlődésemhez szükségesnek érzem. A bokszolónak időnként meg kell magát üttetnie, hogy rendben legyen, amikor egy komoly meccsen helyt kell állnia, ne érje válatlanul egy találat. A békéscsabai Kolbász Fesztiválon kicsit megüttetem magam, megy-e még, tudok-e szólni egy másik közeghez is. Buktam meg már közönség előtt, de mindenkinek nem jöhetek be. Miért is jönnék? A magyar nyelvi határokon és a tizenötmilliós magyarságon túl senki vagyok ugyanúgy, mint bárki más.

„Megütteted magad.” Ez azt jelenti, hogy direkt feszegeted a határokat, mi az, amit a közönség még tolerál?
Időnként rémisztően őszinte vagyok, igen, és ezt néha magam is megbánom. Lovász Laci küldött át egy videót nemrég, egy hetven körüli amerikai humorista nő műsorából. A nő a harmadik percben a vagina plasztikáról mesél, és nem finomkodik. Nem a trágárkodás a célja, és ha figyeled, összeáll belőle egy olyan mondandó, hogy az este után új emberként indulsz haza. Arra gondolsz, hogy „Istenem, meg lehet öregedni, nem kell félni tőle”. Nem biztos, hogy itthon őszintén beszélhetek mindenről a farkamtól a lelkemig, mert ez sokakat zavar. Mondjuk, még mindig azok közé tartozom, akik többnyire szót értenek a legkülönfélébb emberekkel is. Elég színes, sokhelyszínes, sokszereplős életem volt eddig, ahol a cigányoktól kezdve a budai úri asszonyokig, sokakkal sokféle kapcsolatom volt, nem burokban éltem, ami azért segít a színpadon is. Most megint van egy adag valami, amiről szeretnék beszélni, csak keresem a hozzá illő formát. Azt hiszem, megint dalt fogok írni. Hozzáteszem, ennél nagyobb szerencsét az életben, hogy azon gondolkodhatom, milyen formát választok az előttem álló lehetőségek közül, nemigen kívánhatnék. Ez egy olyan kegyelmi állapot, ami leírhatatlan.

Mit szóltak a szüleid, a feleséged, a családod, amikor egyértelművé vált, hogy a média felé veszed az irányt, holott Édesapád például tudós ember?
Nem voltak elájulva tőle. Mostanra már elismerik, elfogadják, sokszor szeretik is, de értük, az ő figyelmükért is meg kellett dolgoznom. A feleségem egyértelműen nem szereti, hiszen ő inkább a rossz oldalát érzékeli. Megyünk a gyerekekkel, odajönnek hozzám, magyaráznak, ezt senki nem szereti. Csillogok, villogok, középpontban vagyok, amikor nem kéne, vagy amikor kicsit ő is szeretne. A másik meg, hogy ahonnan jövök, ott nem olyan nagy kunszt, amit csinálok. Az apám több nyelvet beszél nálam, olvasottabb, a barátai mind játszanak valamilyen hangszeren, többnyire orvosok, és mindenki tud szórakoztatóan történetet mesélni. Ezért is nem vagyok különösebben beájulva a saját munkámtól. Örülök neki, ha pénzt adnak azért, hogy magamról, a gondolataimról meséljek, de a szüleim figyelméért, értékelésért meg kellett és meg kell küzdenem. Ez egy fajta kontroll, ami nem enged elszállni.

Létezik az a helyzet, amikor azt mondod, elég, és keresel megint valami „polgári foglalkozást”? Mondjuk, ha a családod kérne erre…
Azt már nem nagyon tudom elképzelni. Egyrészt azért, mert közben ebből tartom el a családomat tisztességesen, fizetem be az adót, törlesztem a hitelemet. Manapság ez nem kis dolog, és ha csak ennyi van benne, már megéri. A szeretteim is tudják ezt, és azt is, hogy mennyire élvezem a szabadságot, ezért sem is kérnék, hogy hagyjam abba. Nyilván, ha azt látnám, hogy ez szétrombolja a magánéletemet – hiszen a nyilvánosság azért benyomul két ember kapcsolatába, életébe –, megtenném, amit kell, nem félnék váltani. Ugyanakkor az is igaz, hogy a média előtt sem éltem egyszerű, csendes életet. Nem kellett ismertnek lennem ahhoz, hogy néha hajnalban jöjjek haza, indokolatlan helyekről, indokolatlan állapotban. Mindig kellett egy kicsit féltékenynek lenni rám, noha sosem nem éltem vele vissza. Az alap személyiségvonásaimat nem rajzolta át a tévé, inkább csak bizonyos elemeket felerősített. Az lenne nehéz, ha a gyerekeim egyszer azt mondanák, „Apa, ciki vagy, nekünk ez rossz, fájdalmat, hátrányt okoz”. A gyerekeimért sok mindenre képes vagyok. Szerencsére még nem mondják, nem is nagyon érdekli őket, megtanulták kezelni, hogy az apjukat ismerik. Az iskolában, a barátaik szemében már elfogadott vagyok. Folyamatosan dolgozom azon, hogy ne legyek nagy kaland. Megmondtam az iskolában is hogy engem ott ne médiásként, vagy előadóként kezeljenek. Apukaként jövök a gyerekeimért, ugyanolyan szeretnék lenni, mint bárki más.

Mi az, amit megbántál, amiről most már úgy véled, nem kellett volna elvállalni?
A Benne leszek a tévében-t utáltam, de ezt akkor sem rejtettem véka alá. Viszont abból a pénzből tudtam megadni az adósságaimat, amivel kollegáknak tartoztam a Viasatos műsorom miatt. Nem lehet ebben a szakmában úgy dolgozni, hogy harminc ezrekkel tartozom százfelé, vagy százezrekkel húsz felé, operatőröknek, világosítóknak, bárkinek, ezért fontos volt rendezni az elmaradásokat. Talán ez az oka, hogy a többség szeret velem dolgozni, vagy legalábbis képes. Nem nagyon zárulnak be előttem szakmai ajtók, nem vagyok kitiltva helyekről, nem utálnak. Ahhoz, hogy megőrizzem előttük a becsületem, be kellett vállalni ezt a műsort. Voltak jó pillanatai is, de összességében nem sokat ért, viszont rengeteget tanultam belőle, fontos tapasztalat volt. Egyébként nem vagyok az a megbánós. Ráadásul, amilyen faramuci az élet, van egy olyan közeg, akik azóta sokkal jobban szeretnek. Nem tudatosan, de ezzel nyitottam egy olyan, intellektualitásra, budapesti belvárosiasságra sokkal kevésbé fogékony közeg felé, akinek tetszett, ahogy ott kezeltem a helyzeteket.

Mik azok a tervek, amiket mindenképpen meg szeretnél valósítani?
Rettentően új dolgokat nem szeretnék elérni, de ettől még persze vannak ötleteim. A tévéműsorba mindig bevittem a zenét, a színpadra a humort. Már az Emil.RuleZ!-ben is stand up comedy-t nyomtam, csak nem tudtam, hogy így hívják. Lovász Laci tájékoztatott róla egy koncert után. A Heti Hetes-ben elég jól sikerül összehozni a zenét és a beszédet, ami mellesleg egy személyre szabott formátumot jelent. Hiszek benne, hogy az embernek a munkáját mindig egyre jobban kell csinálni. Nem hátradőlni, belenyugodni, hogy már nagyon jó vagyok, és ez a következő harminc évben így is marad. Aki meggyőzi magát, hogy ő már teljesen jó, az a következő pillanatban már nem lesz az. Feleslegesen sokat szoktam ezen aggódni, de inkább így legyen, minthogy egyszer rádöbbenjek, hogy engem cikinek tart mindenki, és nem is kíváncsi rám már senki. Keresem azt a formátumot, színházi-, vagy önálló est jellegű valamit, amit csinálhatok, dolgozom is rajta. Dalok születnek, ötletek, elképzelések körvonalazódnak, de nem rohanok vele. Tévéműsorban már nagyon ritkán gondolkodom, már nincs bennem elég tűz, hogy a vele járó hülyeségeket elviseljem. Ügyesen nem vagyok címlapon évek óta, gyakran már az újságban sem. Ráadásul tudom, hogy akkor nem vagyok benne, amikor nem akarok, viszont azt is meg tudom oldani, hogy írjanak rólam, ha kell. A kontroll sokkal fontosabb, mint a megjelenés mennyisége, és ezt már nem szeretném feladni, de egy műsort befuttatni sajtó nyilvánosság nélkül, nagyon nehéz. Vannak szakmai és baráti hangok, akik finoman próbálnak ebbe az irányba tolni, hogy legyek az ellen-Fábry, vagy az új Fábry. Annak idején maga Sanyi is „az előttem az utódom” -gondolattal fogadott, ami persze nagyon jól esett. Valaha izgatott a lehetőség, azt gondoltam, az országban elférne több ilyen pali is. Most úgy tűnik, a piacon nem fér el. A TV2 nem értette meg, hogy ha kitart mellettem egy évig, akkor felnőhet egy olyan termék, ami a másik csatornával szembe állítható. A Heti Hetes nézettségével, stabilitásával bátran mondhatom, ezt elszúrták, nekem lett igazam.


/Koncz Csaba