Élő humoristák élőben

2010. szeptember 03.  23:52

Humoristák komoly arccal, mi az? Elárulom: a Dumaszínház magyar mestereinek újabb őrülete. Fekete humor, vagy jópofa vicc? Ez mindenki döntse el maga. Az viszont biztos, az elmúlással szellemeskedni bátor dolog, megpróbáltam utána járni, mennyire. Talán azt hiszik, ők halhatatlanok? És ha igen, mit kezdenének az örök élettel? Kíváncsi voltam…

Álmos nyárvégi reggelen megakad szemem egy plakáton. Fekete ruhába öltözött emberek, komoly arccal révednek a semmibe, képeik alatt évszámok, mint egy gyászjelentésben. Megismerem őket, hiszen a tévében, dumaszínpadokon már találkoztam velük. Egy népszerű műfaj tehetséges képviselői ők, humoristák.

A plakáton felírat: „Élő humoristák élőben”. Érdekes elgondolás. Felötlik bennem a gondolat, vajon miért is nem botránkoztat meg? Bátor és jópofa ötlet, talán ezért. Háromfős csoport – két lány, egy fiú – érkezik, a korai időponthoz képest vidáman. A lányok felváltva pózolnak a plakát előtt, a fiú fényképezi őket. Kérdezem, miért? „Játék van, aki nyer, reklámarc lesz” – kacagnak, majd továbbmennek.

Pár órával később már Litkai Gergőt, a Dumaszínház főszerkesztőjét faggatom az ötlet háttéréről. „Egy szellemes ötlettől vezérelve megjelenítettük, hogy a humor halhatatlan.” –mondja, és tudtán kívül felvet bennem néhány kérdést. Vajon a humoristák hisznek-e az öröklétben? Mit kezdenének a végtelen idővel, tudva, hogy sosem halnak meg? Miért lenne fontos számukra a halhatatlanság?

Beliczai Balázs e-mailben reagál, racionálisan közelíti meg a kérdést. „Amíg vannak videó megosztók, ahol az emberek nézegetik a produkcióimat, halhatatlan vagyok.” – szögezi le – „Egyébként jó lenne örökké élni, mert szeretném látni, ahogy átadják a négyes metrót, fizethetnék itthon is euróval, és megélném, hogy a magyar fociválogatott világbajnok.”

Hasonlóan vélekedik Hadházi László is: „Hiszek a halhatatlanságban, pláne, amikor látom, hogy a XX. század nagy csodája, a film révén bármikor elénk toppanhat egy néhai legenda, és a legjobb produkcióit nézhetjük végig újra. Az bizony olyan mintha örökké élne.” Majd mosolyogva hozzáteszi: „Igaz, némelyik kollégám is hasonló érzést ébreszt bennem. Mintha élne...”

Aranyosi Péterrel az utcán futok össze. Szó szerint. Ő a soros a gyermekfelügyeletben, éppen kocog 2 és 4 éves gyermekei után. A kérdéseimre futtában annyit válaszol, ne vicceljek, ilyen kérdéseken elmélkedni, fiai mellett, nincs ideje. Távolról még örök érvényű igazságként annyit kiált vissza: „Hajrá Diósgyőr!”, bár lehet, hogy ezt nem válasznak szánja.

A csapat Benjáminja, Kiss Ádám, nyaralásból hazaérkezve, kipihenten fogadja kérdéseimet. Mint mondja, a halhatatlanság helyett inkább a láthatatlanságban hisz, de azért az örök élet nem jönne neki rosszul. „Egyedülálló lehetnék, hiszen ha megkérdeznének 2121-ben, mikor kezdtem a szakmát, annyit mondanék: Jézussal!”

Ártatlannak szánt érdeklődésem – meglepő módon – éppen Kovács András Péternél veri ki a biztosítékot. „Halhatatlanság? Szerintem hülyeség, és ezt annak idején már Assziszi Szent Ferencnek, Luther Mártonnak, és Petőfinek is kifejtettem. Nem magyarázom el még egyszer!”. Később, kicsit nyugodtabban visszahív, azt mondja, elgondolkodott a kérdéseimen. „Jó lenne örökké élni. Nagyon sokat utaznék olyan helyekre, ahol már sokszor voltam, illetve gyakorolnám, a Nézd meg az anyját, várd ki az ükunokáját-elvet.” – majd szinte lelkesen folytatja – „Folyamatosan figyelhetném, hogy vajon az utókor elismer-e. Vagy az utókor utókora. És ha igen, akkor irodalom-órákon én lennék az egyetlen klasszikus, akit nemcsak idézni, de beidézni is lehetne.”

Végül a nemrégiben harmadszor is apukává lett Kőhalmi Zoltánt kérdezem, aki éppen távol otthonától, egy fesztiválon készül színpadra lépni. Meglehetősen rossz a vonal, alig van térerő, de így is érezni, elgondolkodik a felvetésen: „Karrieremből két fontos állomás hiányzik még: a világhír és a halhatatlanság. Nem hiszek a felsőbb intelligenciában, aki minden szabadidejét azzal tölti, hogy az embereknek jobb legyen (és ez valahogy mégsem mindig sikerül neki), nehezen tudom elképzelni az életet a halál után. Így tehát az örökkévalóságot földi keretek között kell megoldanom, amire humoristaként egyetlen esélyem, ha néhány poénom fennmarad.” – rövid szünet után, szinte megkönnyebbülve folytatja – „Örökké élni egyébként nem nagyon szeretnék, ez már a hegylakóknak is elég macerás volt, én meg még csak kardozni sem tudok.”

A fiúkból ennél komolyabb választ kihúzni lehetetlen, de nincs ezzel baj. A plakát kapcsán eszembe jut egy idézet, amit grafitiként láttam valahol: „Örökké akarok élni! Eddig sikerült!”. Holnap reggel megint arra járok, lefényképezem magam a plakáttal. Hátha…


/kcs