˝Mikrofonnal a kezemben nem őrülhetek meg˝ - interjú Mogács Dániellel

2010. április 01.  21:44

Színésznek készült, és ennek ellenére az is lett. Gyerekként talán ő volt az egyetlen, aki szerette volna E.T.-t valóban a Földön kívül tudni. A művészet nem csak szívügye, de genetikailag kódolt öröksége is. Paranormális állatbarát, vagyis magyar származású mentalisták és látványos természetfilmek főhőseinek hiteles megformálója, aki sokáig távolságtartóan méregette a duma-színpadot. A magyar színházi kabaré újraélesztésén munkálkodó stand up színész, mester-bábos, Brendon, a susogós mackó rendezője, mozgatója, hangja, Mogács Dániel.

A siker titka az elégedett közönség. Mit kell tenned azért, hogy aki jegyet vett végül azt mondja, megérte?
Sosincs két egyforma közönség, és mindig becsúszik valami, ami megnehezíti a dolgomat. Már a műsor elején kiderítem, mit vesznek legjobban és utána azt erőltetem. Előfordul az is, hogy bármiről beszélek, minden ül és folyamatosan röhögnek. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha egymásra tudunk hangolódni. A legfontosabb: megteremteni az összhangot a nézőkkel. Egyszerű dolog, vagy legalábbis annak tűnhet, hiszen ha nem nevetnek, akkor azt a témát hagyni kell. Most persze úgy beszélek, mintha olyan nagyon sok anyagom lenne, pedig egyelőre nem tudok minden igényt kiszolgálni. Egy falunapon inkább nótáznom kéne – és most nem ledegradálni akarom azt a közönséget –, mivel ott főleg idősebbek vannak, az én poénjaimat pedig a fiatalok sokkal jobban veszik. Ez amúgy is furcsa dolog, mert nem mindig sikeres az, ami egyszer már bevált, de a lényeg, hogy figyelni kell a reakciót és reagálni rá, ez a titka. Ne felejtsük el, hogy a közönség megválogathat minket, mi viszont nem válogathatjuk meg a közönséget!

Az előadók, szerzők egyik legnagyobb bánata, amikor időpontra muszáj készen lenni az anyaggal, nem lehet az ihletre várni. Hogyan hat Rád ez a „kényszer”?
Engem a határidő inspirál. Serkentőleg hat, ha tudom, hogy meg kell csinálni, de nincs rá sok időm. A humorista élete folyamatos készülés, összeszedni a legviccesebb gondolatokat, felfűzni őket egy füzérre, kidolgozni, megérlelni. Olyan szinte egyáltalán nincs, vagy nagyon ritka, hogy valaki csak úgy felmegy a színpadra, és mondja, ami aznap eszébe jutott. Az első tévés fellépésemen két fontos anyagom volt, az E.T.- s és az Uri Geller-es, ez utóbbit két nappal a felvétel előtt találtam ki, nem is tudtam begyakorolni, talán éppen ettől lett jó. A nézőnek nem is tűnt fel, hogy ez egy teljesen friss anyag, hiszen kerek egész lett, és sokkal többet már nem lehetett volna belőle kihozni. Az E.T.-s anyagot viszont sajnálom, mert ugyan nevettek rajta, szerették, de jobban kicsiszolhattam volna a poénokat, ha van még rá időm. Hozzáteszem, nem sokkal az után, hogy bekerültem a Dumaszínházba – körülbelül három hónappal később –, már mentem is a Showder Klub-ba. Sok tapasztalatot kell szerezni, mikorra elsajátítod a fogásokat: a kezdésnek, befejezésnek, a poénjaid csoportosításának is megvan a technikája, amit megtanulsz, és kitapasztalsz, de mindenképpen időbe telik, mikorra profi leszel benne. Én még nem vagyok az.

Mi okozza azt a zsigeri gyűlöletet, amit E.T.-vel szemben táplálsz? Sok millió gyerek nőtt fel a kedves földönkívüli történetét nézve...
A műsorban elhangzott, hogy E.T. miatt pszichológusnál is voltam, és ez nem vicc. Nem tudom miért, de nagyon féltem tőle. Megláttam egy tévéreklámban és egyből elkezdtem viszolyogni. Később a szüleim megnézették velem a filmet, de éppen ellenkezőleg hatott, mint várták. Bíztak benne, hogy majd megszeretem, mert kedvesen próbál nézni, de ő nem tud kedvesen nézni, mert egy undorító féreg. Sehova, még a vécére sem mertem egyedül menni, rettegtem tőle, hogy ott lesz valahol. Előfordult, hogy éjszaka az öcsém felhorkantott, én pedig rémülten rohantam ki a szobából, így végül szakember segítségét kellett kérni. Kicsit ellentmondásos érzés, hogy az első igazi humorista sikeremet éppen neki köszönhetem, de örülök neki, mert így most visszakapta a kölcsönt a kis mocsok.

Eredetileg színész vagy. Miért vonzott a színpad?
Szerettem szerepelni, és mivel sehova nem vettek fel, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Gondoltam megtanulok pár verset és majd bejutok a főiskolára, de annyira lusta voltam, hogy egyszer sem mentem el felvételizni. Most már nem is bánom, mert ha azt elvégzem, akkor csak színész maradtam volna. Így több mindennel foglalkozhatok, ez érdekesebb. Az irány valahogy adta magát, hiszen valamelyest művészi családból származom, meg többen is mondták, hogy a színészet nekem való. Édesanyám képzőművész, édesapám is festett, írt. A nevelőapám – aki egy éves koromtól nevelt, őt tekintem igazából apámnak – építész volt, de nagyon közel állt hozzá a művészek világa, neki és édesanyámnak köszönhetem a biztos hátteret, ami a ˝művészkedésemet˝ lehetővé tette. Ő képző-, és iparművész, rendezéseim díszlet- és jelmeztervezéseire is mindig őt szoktam felkérni, mert nagyon jó szakember, ő tervezte Susogós Mackók figuráit is, amik magukért beszélnek. Nagyapám kémikus és filozófus volt, és egy nagy baráti társaságot alkottak Pilinszkyvel, Tamási Áronnal és az adott kor koponyáival, sőt a nagyszüleimnek bábszínháza is volt a háború után, Németországban. Egyébként pedig úgy gondoltam, a színművészek érdekes emberek, nekem is jó lesz ez a pálya, nem kell dolgoznom, csak játszom a színpadon. Később aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen így van. A színészek nagyrészt unalmasak, csak arról tudnak beszélni, hogy mi történt a takarásban, melyik rendező milyen, szóval náluk jobban senki nem tud szakmázni. Persze tisztelet a kivételnek. Arról már nem is beszélve, hogy mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy igazán jó legyél.

Érdekes belegondolni, hogy a Comedy Central Susogós mackóinak története valahol a második világháború utáni Németországban kezdődött, hiszen a közös pont, a bábozás családi hagyomány maradt…
Igen, bár ez azért is érdekes, mert sosem akartam bábozni. Idegesített, hogy a paraván mögött kell elbújnom. Nagyanyám bíztatott, csináljam, mert jól mozgatom a bábukat. Mindig kerülgettem, aztán végül mindig visszatért. Játszottam olyan színdarabban is, amiben báboztam, ott látott egy rendező, aki egy másik előadásba hívott. Sosem akartam, de aztán mindig előkerültek. Most gondolkodom rajta, hogy csinálok egy bábos stand upot, csak kár, hogy nem tudok hasbeszélni. Egy majdnem-hasbeszélő szám lesz, egyfajta paródia.

Hogyan vezetett az út a színészképzőből a Dumaszínházig?
A Théba Színiakadémián, ahova jártam, nagyon jók voltak a tanárok, például Gosztonyi János, Kárpáti Zoltán és még mások is. Néhány társammal fogtunk össze, elhatároztuk, hogy csinálunk magunktól egy színházat. Ez volt az Eleuszisz színház (www.szinhaz.hu/eleuszisz), és tulajdonképpen egész jól indult, de a „földalatti színház” veszélyes dolog. Amíg nincs egy húzónév kiírva nagy betűkkel, addig a kutya se jön be az előadásra. Természetesen azt hittük, majd kiváló darabokat adunk elő, ismertek, népszerűek leszünk, folyton telt ház előtt játszunk, de ez bizony nem így működik, erre rá kellett jönnünk. Akik látták az előadásainkat, azoknak tetszett, de a marketinggel egyáltalán nem foglalkoztunk. Miután a társulatból én voltam az egyetlen, aki komolyan, hosszú távon a színészettel, színpaddal akart foglalkozni, így szép lassan vége lett. Szabadúszó lettem, játszottam Veszprémben, Kecskeméten – a bábszínházban is –, de hamar kiderült, hogy ebből nem lehet megélni, legalábbis addig, míg az embernek nincs hírneve.

Valamiből meg kellett élni…
Így igaz. Járt hozzánk egy kertész, aki favágó is volt egyben. Budára járt kertekbe, speciális technikával vágta a fákat, hogy ne boruljon rá mindenre. Beálltam hozzá segíteni, ez volt az első munkám. Aztán voltam vámügyintéző, raktáros, ingatlanügynök, később még telefonos kisasszony is az egyik internet szolgáltatónál. Borzasztó volt, viszont normálisan fizettek. Közben persze nem szakadtam el a színháztól, de sehogy nem lehetett egyről a kettőre lépni. A másik, ami nagyon fontos, hogy mindenki színházat akar csinálni. Boldog-boldogtalan ezzel foglalkozik, iszonyú mennyiségű, általam „minek-kategóriájú darab”-nak nevezett előadás készül el, ami teljesen felesleges. Nem mondanak semmit, felemásan szórakoztatóak, próbálnak vele két hónapot, majd előadják kétszer. Ezzel van tele az ország, ilyenekhez meg nem akartam csatlakozni, úgy voltam vele, hogy majd akkor csinálok valamit, ha lesz hozzá nevem. Sokan azért mennek színésznek, mert az rangot ad, meg lusták máshoz, és amúgy is tele van színésziskolával az ország. Nem mondják el senkinek, hogy „te nem vagy jó, soha nem lesz belőled színész”. Végig járatják vele a kurzusokat, kifizettetik vele a sok pénzt, és kész, hagy menjen. A szakma pedig felhígul, sekélyes lesz.

Mindezek után hogyan kerültél a stand up comedy közelébe?
Egy jó barátom, akivel annak idején együtt vittük a társulatot, el akarta hozni a Godot-ba az egyik diavetítős előadásunkat. Fogalmam sem volt róla, mi az a magyar stand up comedy. Eljöttünk, előadtuk ezt a darabot, de annyira nem voltunk tisztában ezzel az egésszel, hogy amikor lejöttünk a színpadról, meglepve néztem a többieket, akik egy szál mikrofonnal a kezükben kiálltak beszélni. Mondtam is a haveromnak, hogy nem normális, idehozott minket jelmezben játszani, miközben erre senki nem kíváncsi. Akkor mondta Litkai Gergő, hogy megpróbálhatnám én is ezt a műfajt. Valamennyi tapasztalatom volt már benne, hiszen előfordult már olyan a színházban, ha tönkrement a technika, hogy kiálltam és szórakoztattam a nézőket. Néha ez a szövegelés jobban sikerült, mint maga az előadás, szerettem az improvizációt. A stand up comedy-nél viszont más az alaphelyzet. Ott az a felütés, hogy nagyon vicces vagyok, kiállok ide és hallgassatok meg, ettől pedig igencsak tartottam. Biztos voltam benne, hogy menne, de rettegtem tőle. Hallottam, hogy ebből tisztességesen meg lehet élni, és akkor gondoltam úgy, nincs mese, muszáj lesz megpróbálni. Aztán – úgy két évvel később – valahogy mégiscsak megtörtént az első fellépés. Amikor is egyből felvettek a dumaszínházba, életem egyik legszebb napja volt.

Mennyivel nehezebb most megfelelni az elvárásoknak, mint pár évvel ezelőtt?
Ez egy ördögi kör. Ha nem vagy benne a Showder Klubban, akkor nem vagy senki, nem hívnak. Szerencsém volt, szinte azonnal bekerültem az országos tévébe, de nem sokkal később indult a Comedy Central, és döntenem kellett, maradok, vagy átmegyek. Elvileg több lehetőség rejlett benne, úgy gondoltam, a színházzal, színészettel kapcsolatos terveimhez az jobban passzol. Viszont így kihagytam két évet a Showder Klubból, a többiek pedig elhúztak mellettem, már ami az ismertséget, fellépések számát illeti. Ez egy szempontból baklövés volt, másrészt viszont megszülettek a Susogós macik, és sok egyéb jó élményben is volt részem ott. Nagyobbak az elvárások most, mint régebben, nehezebb megfelelni. Ráadásul könnyű belefutni abba, hogy másokat kezdesz utánozni. Majdnem belecsúsztam ebbe a hibába, de még időben visszatértem a saját stílusomhoz, és működik. Litkai Gergő mondta egyszer, hogy végül azok maradnak meg, akik mások, mint a többiek, és azt csinálják jól. Ebben nagy igazság van. Az elején nem is akartam saját hangon beszélni, mindig is karakterek mögé bújtam. Ez viszont egy őszinte műfaj, nem teheted meg, hogy csak figurákban nyomod, mert a néző téged akar látni, azt amilyen vagy.

Miben jelent előnyt neked, hogy színészből lettél humorista?
Előnyt jelentett, hogy volt színpadi rutinom. Megszoktam már, hogy emberek néznek, miközben beszélek, de azért ez teljesen más. A színházban a siker vagy a bukás nem csak rajtad múlik, hiszen lehet nagyon rossz a rendező, a kollegák és mindenki más is, aki benne van a produkcióban. Színészként, ha már profi vagy, betanulod a szöveget, és vagy jobban sikerül, vagy nem, de ötven százalékon biztos, hogy hozod az estét. A stand up comedy-nél viszont mindig változó körülmények között kell elérni, hogy hangosan nevessenek. Ne csak mosolyogjanak, hanem tényleg érezzék annyira jól magukat, hogy kapjál azonnali visszajelzést! Nagyon kemény feladat. mert ezek itt a Te ötleteid, gondolataid, és ha nem vagy vicces, csúnyán megbuktál. Talán jobban beszélek, mint aki nem tanult beszéd technikát, és el tudok játszani néhány karaktert, ugyanakkor vigyáznom kell, hogy ne legyen modoros, mint a színészek általában. Megtöri a varázst, ha olyan az előadásod, mintha betanultál volna egy szöveget.

Magánéletedről viszonylag keveset lehet tudni. Ki vár otthon?
Hosszú távú kapcsolataim szoktak lenni, de most éppen üres járat van, nincs barátnőm. Hozzá kell tenni, hogy amióta humorista lettem, sokkal nehezebben csajozok, mivel frusztrálóbb a helyzet nekem és a nőknek is. Régebben azt hittem, hogy ha ismert leszek, könnyebben megy ez is, de inkább nehezebb lett. Nem tudom, félreérti-e a közeledést, gondolván, hogy az ismertségemmel akarok hatni, vagy magam miatt áll velem szóba.

Ezek szerint az ismertség nem volt jó hatással a magánéletedre…
Ahogy egy szellemes mondás is megörökíti, „ne sírjon a ku…va, ha ba…ák”, szóval, ha ezt vállaltam, viseljem is el. [így talán nem annyira durva, de közelebb van ahhoz, ami elhangzott] Alapvetően az egészet azért kezdtem el, hogy legyen nevem, tudjak színházat csinálni, mert majd bejönnek az emberek miattam. Ettől még nem feltétlenül élvezem, hogy mindig, mindenhol megismernek. Szeretem kívülről figyelni az embereket, így viszont már nem tudom, mert ha a gyorsétteremben eszem, azt többen nézik, nagy, kerek szemekkel. Legszívesebben azt csinálnám, hogy lenne egy hónapban egy hétvége, amikor mindenki megismer, egyébként pedig senki. Két nap alatt learatnám az ezzel járó jót – hiszen végül is szeretnek, megpaskolják a vállam, ami nem rossz dolog –, de az a negyvennyolc óra elég is lenne ebből. A valóságban viszont a szerepből nem lehet kilépni, ezt kell megszokni, elfogadni, szeretni.

Ehhez képest mintha a bulvársajtó még nem rabolt volna rád. Vagy ez tudatos ellenállás eredménye?
Érdekes módon, nem is igyekeznek megtalálni, nem mintha ezt annyira bánnám. Talán, ha az elejétől ott lettem volna a többiekkel együtt, akkor már megpróbáltak volna engem is berántani a celeb-gyárba. Adtam már jó sok interjút, de nem hagynám, hogy túlzásokba essenek velem kapcsolatban. Ugyanakkor meg, ki tudja? Nem tudhatod, miből lehet később profitálni. Nem akarok feltétlenül híres lenni, de ahhoz, amit csinálok viszont nélkülözhetetlen, hogy ismerjenek.

Mivel foglalkozol a szabadidődben, amikor nem vagy színész, rendező, humorista, éppen nem ismernek fel az utcán, vagy nem a karrieredet építed?
Bevallom, játékfüggő vagyok. Imádom a stratégiai és a sport játékokat, vettem egy gépet és most bepótolok minden lemaradást, amit gyerekkoromban tiltottak. Üzenem a szülőknek, ne tiltsák a gyerekeket a számítógépes játékoktól, mert később nagyon durva dolgok következhetnek be, ha egyszer mégis hozzájutnak! A játék persze több területen is megjelenik. Szoktam pókerezni, régebben szerepjátékoztunk, de ez most már egyre ritkább. Imádom még a középkort, meg mindent, ami azzal kapcsolatos, és ugyan nem kutatok vagy ilyesmi, de vannak ezzel foglalkozó könyveim, azokat szívesen olvasgatom, no meg a stratégiai játékaim is főként ebbe a korba visznek vissza. Mindig elfelejtem az évszámokat, neveket – nyilván ezért nem merült fel, hogy történész legyek –, így ugyanaz a könyv többször is új élmény marad. Mondhatnám még, hogy szeretek sportolni, de nagyon nehezen kezdek bele, és így ritkán kerül rá sor, pedig nem csak virtuálisan szeretek focizni, hanem a valóságban is, a biciklizés pedig tavaly nyár óta visszatért az életembe.

Milyen terveket, célokat tűztél ki magad elé, amiket mindenképpen szeretnél elérni rövidtávon?
A stand up comedy-ben kicsit zavar, hogy ennyire le vagyok kötve. Ott a mikrofon, nem őrülhetek meg igazán, végső soron csak bizonyos korlátokon belül mozoghatok. Önálló előadói estet szívesen tartanék, amit néhány kollega már megtehet, pont azért, mert már ismertek annyira. Nálam ez még nem menne. Szívesen játszanék jó filmekben, de egyelőre ez is várat magára, hosszabb távon viszont mindenképpen jó lenne, és nem csak vicces szerepek érdekelnek. Ennél sokkal konkrétabb terv, hogy most készül egy show műsorom a Comedy Centralon – még nem találtam ki neki rendes címet –, amiben, Mr. Bean-hez hasonlóan, egy figura körül bonyolódnak az események, vicces jelenetek követik egymást. Illetve ahogy említettem, azon gondolkodom, hogy a bábokat is beviszem a stand up színpadra. A báb hasznos kis lény, érdemes megmutatni. Szeretném megújítani a színházi kabarét is, hiszen óriási kabaré múltunk van, amit az utóbbi években sikerült gyökerestől kiirtani, még le is sózták a helyét. A Hacsek és Sajó-n is lehetett nevetni, de kicsit statikus, amikor leülnek ketten egy kép előtt és beszélgetnek. Az ember azért megy színházba – és nem marad otthon Rádiókabarét hallgatni –, hogy lásson is valamit, ne csak halljon, ezért úgy gondoltam, vizuális-, és mozgáson alapuló gegeknek kell lennie egy előadásban. Igazi csapatmunka lesz, mert a Dumaszínház írói írják, Litkai Gergő szerkeszti, ő kért fel engem a rendezésre, én pedig Kőhalmi Zolit konferansziénak. Remélhetőleg ezek a nevek hitelt adnak az egésznek, és egyben a minőséget is garantálják, legfeljebb már csak én puskázhatom el.

Humoristaként ismert meg a nagyközönség. Nem hátráltatja ez a színészi terveidet?
Még mindig jobb, ha humoristaként ismernek meg, mint ha a Szomszédokból kilépett színész lennék, bár ott már eleve híres színészek játszottak. A Barátok közt vagy Jóban rosszban után megkapni egy normális szerepet, borzasztó nehéz, sok esetben szinte lehetetlen. Egyébként hívtak mindkettőbe, de már a válogatásokra sem mentem el, még ha egyszerű módja is lett volna a meggazdagodásnak, nem akartam magamnak ezt a skatulyát.

Sokan érdeklődnek a stand up comedy iránt. Mit tanácsolnál annak, aki úgy dönt, szívesen megpróbálkozna ezzel a műfajjal?
Az őszinteség nagyon fontos. Mielőtt valaki a színpadra lép, mindenképpen próbálja ki magát egy videokamera előtt, főleg, ha előtte nem foglalkozott sosem ilyesmivel. Színészként megtanultam, könnyű belefutni a hibába, hogy a néző nem érti, mit mondasz a színpadon. Megy valami motyogás, még az is lehet, hogy humoros a szöveg, csak senki nem érti. Ezek az alapok. A bátorság a legfontosabb, merjen kiállni, aztán ha jó, akkor az úgyis beindul egy idő után, ha meg nem, az is kiderül hamar.

/Koncz Csaba